Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem sokon múlik, hogy most nem erről a tragédiáról írok. A napokban történt Aquaworld-tragédia kapcsán ragadtam tollat.
Mélyen megrázott és felkavart a hétvégi Aquaworldben történt tragédia, és tudom, minden szülő így van most ezzel. De az a tény is felháborít, ezt már a mai lapokban olvasom, hogy a baleset előtt nem sokkal a szörfmedence szerelőaknájának fedele egy rajta álló úszómestert is megemelt. Aki fogta magát, és odébbállt… A fürdő igazgatósága mára négy, a tragédiáért felelőssé tehető munkatársától vált meg, és igyekszik peren kívül megegyezni a szülőkkel. Kárpótlás? Ugyan miért? Akad-e egyetlen, mély érzésű ember, aki úgy véli, hogy milliókkal kárpótolható az a dunaújvárosi család, aki így vesztette el gyermekét? Kevés most a szó, kevés a könny, kevés a felelősök keresése. Minden kevés, ha elveszíted a gyerekedet.
Múlt hét csütörtökön, egy kisvárosi strandfürdőnél ácsorogtunk délután négykor bebocsátásra várva. Aznap iszonyú kánikulát mértek ránk, még a napsütötte medencék sem nyújtottak enyhülést, s mintha az egész város délutánra időzítette volna a fürdést. A strand három medencéje dugig volt, a térdig érő gyerekmedencében egy négyzetméternyi hely sem volt üresen. Vízipelenkás gyerekek csobbantak folyamatosan a lábam mellett, amíg szemmel tartottam a sajátjaimat, akik épp a kis csúszdán ereszkedtek a vízbe. A kicsik néha eltűntek a víz alatt, néha kikukucskáltak két szőrös férfiláb között, máskor meg a vízben andalgó kamasz szerelmesek között bukkantak fel levegő után kapkodva. Megelégeltem a dolgot, túl sokan voltunk, túl szorosan, és ebben a nagy tumultusban, mint a sas, kémleltem a fiaimat, állandó készenlétben, s ha egy pillanatra szem elől tévesztettem, azonnal üvölteni kezdtem a hiányzó gyerek nevét.
Irány a nagymedence! Igaz, hogy ezt az úszóknak tartják fent, de a fiúk viszonylagos vízbiztonsága és meggyőző úszástudása miatt úgy döntöttem, inkább a mély víz, mint a térdig érő dagonya, ahol úgy tűnhet el egy gyerek, hogy észre sem veszed.
A három év körüli, copfos kislány már akkor ott ugrált a rajtkőről az 1,80-as vízbe. Beugrott, elsüllyedt, kievickélt a lépcsőig, aztán kezdte elölről. A medence szélén álló anyukája szerint akkor már 520-szor (!!!) csobbant, és nézzem meg, hogy bírja. Hát néztem, aztán én is bementem, mielőtt a srácok nekikezdtek az ugrálásnak. A kislány viszonylag jól bírta, a fiúk az első megdöbbenés után – jé, ez ilyen mély! –, megszokták, hogy kifelé bizony úszni kell. Szabályosan, ahogy tanulták. Én is kiültem a medence szélére. Fél óra után kiparancsoltam a srácokat a vízből, átmentünk a meleg vízbe, majd kicsit szikkadtunk az árnyékban. Mire egy palacsinta és egy jégkrém után visszatértünk, a kislány még mindig ugrált. Gondolom, tartott vagy 700 merülésnél. Azonban már korántsem olyan tempósan jött kifelé a vízből, mint egy órája. Még fél óra kellett ahhoz, hogy anyuka – megelégelve az ugrálást – egyszerűen ott hagyja a gyereket a medencében. Talán azt gondolta, vagyunk ott elegen, ha bármi történne…
A kislány még kétszer, erőtlenül szólt anyja után, aki ekkor már a lángososnál állt sorban. Harmadszorra azonban már nem kiabált a gyerek, elhagyta az ereje: csak merült, még feljött ugyan a víz felszínére, de kifelé már nem haladt, egy centit sem. Csupán két méter választotta el a lépcsőtől. És ez volt az a pillanat, amikor ugrottam. Kezemet nyújtottam a vízben, ő belekapaszkodott, kijöttünk. Jártányi ereje sem volt. Ült a lépcsőn megszeppenve.
A közben visszatérő anyukának elmeséltem, hogy mi történt. Húhh, mondta erre.
És maradt a gyerekkel együtt ugyanott. Még vagy fél óráig…
A történetet csak azért meséltem el, hogy olykor nem árt saját felelősségünket is firtatni, függetlenül attól, hogy egy hiper-szuper wellnessparadicsomban vagy egy vidéki kisváros fürdőjében strandolunk-e. Abból a szempontból tökéletesen mindegy, hová megyünk, ha a szülő képtelen felmérni saját gyereke erejét, ha képtelen azt mondani, eddig, és ne tovább! Gyakorló szülők pontosan tudják, képtelenség mindig, minden pillanatban felügyelni a túlmozgásos gyerekeket. Azt is, nem lehetünk mindig mellettük. De ez a tény a felelősség alól soha egyikünket sem mentesíti.
Egy tragédia kapcsán itt az ideje, hogy komolyan vegyük azt az alaptételt, miszerint a strand igenis veszélyes üzem. Úszni tudónak, pelenkásnak és leginkább a szülőnek!
