Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az Állítsátok meg Terézanyut! 2002-es megjelenése után adott interjúid alapján az az időszak nemcsak sikert, hanem sok nehézségeket is hozott neked. Szeretnék idézni pár akkori gondolatodat, és azt kérném, fűzd hozzá, hogy ezekről hogyan gondolkodsz most. Egy interjúdban kifejtetted, félsz magadat írónőnek nevezni.
Az ember nem szívesen hívja ki maga ellen a sors vagy a véleményvezérek haragját azzal, hogy magát írónak meri titulálni. Nemrég legtekintélyesebb napilapunkban jelent meg rólam egy portré, amelyet az újság címlapján a következő címmel harangoztak be: “A könyvet író szingliikon, Rácz Zsuzsa férjhez ment”. Hát nem csodálatos, hogy egy mértékadó napilap még a harmadik kötetem megjelenésekor sem írónak titulál, és azt tartja hírnek, hogy férjhez mentem? Ami mellesleg már évekkel ezelőtt történt, és szerencsére a kutyát sem érdekelte. Ez a mondat így azt sugallja, hogy én celeb vagyok, aki szingliikonból avanzsált könyveket író személlyé, miközben messze nem vagyok celeb, és éppen fordítva történt: előbb írtam könyveket és utána kiáltottak ki “szingliikonnak”. Vagyis a lap ezzel a rövidke mondattal értékel is engem, mint tollforgatót. Hogyan is merném magam ezek után minden szorongás nélkül írónak nevezni?
Itt egy másik gondolatod, amit idézek egy Tűsarok kerekasztalbeszélgetésből: “azt hittem, hogy a sikertől az ember kivirul, de nálam ez pont fordítva történt. Szép lassan kezdtem felismerni, hogy a problémáknak köze van ahhoz, hogy nő vagyok.”
A könyv sikere előtt tíz évig dolgoztam boldog rádiós közszolgálati újságíróként. A hallgatók szerettek, a kollégáim megbecsültek, az intézmény elismert: de soha nem voltak irigyeim, soha nem voltak rám féltékenyek, nem akart rajtam meggazdagodni senki. A siker megismertetett a világnak azzal az arcával, amit odáig közhelyekből ismertem csupán. Például hogy a sikernek sok az apukája, míg a kudarc lelencgyerek, vagy hogy a sikernek vámszedői vannak. Keserves felismerésem volt, hogy sajnos a sikert keveseknek bocsátják meg, és pláne egy tradícionálisan patraiarchális kultúrában egy nőnek.
Egy sok pénzt érő szellemi terméket ugyanúgy meg kell tanulni menedzselni, mint bármilyen más tulajdont. De Magyarországon, mivel kicsi a piac, ennek nincsenek intézményei, az íróra hárul a feladat. Ez a feladat olyan volt nekem, mintha addig biciklis futárként dolgoztam volna - az is nagyon kemény meló – majd egyik napról a másikra a kezembe nyomták volna egy Jumbo Jet indítókulcsát, hogy mától ezt vezeted.
Meglepett egy mondat, amelyik a Wikipédián a rólad szóló szócikkben szerepel. Eszerint a kritikusok többsége nem mert véleményt alkotni a könyvedről, amelyik könnyen emészthető és gyorsan a tömegek kedvenccé vált. Miért nem?
A magyar irodalom alapvetően konzervatív, férfiközpontú és arisztokratikus szemléletű, mind nyelvezetét, mind tematikáját tekintve - bár természetesen vannak üdítő kivételt jelentő írók és művek. A kritikusok többsége is olyan művekkel foglalkozik előszeretettel, már csak a saját prezstizse megőrzése végett is, ami alapvetően elfogadott a magasirodalom művelőinek körében. Ebbe a kategóriába a legritkább esetben tartozhat bele egy bestseller, különösen egy “no name” női szerző tollából, sajnos.
Azért sajnálom, mert szerintem a bestsellerek esetében is igen fontos lenne, hogy az erre hivatottak megpróbálják elemezni, vajon miért olvassák el ilyen sokan? Ráadásul egy olyan kultúrában, ahol egyre csökken az olvasók száma, és maga az olvasás készsége is tömegeknek jelent napi szinten gondot. Milyen jó lenne, ha ezt nem annyival intéznék el, hogy azért olvassák ilyen sokan, mert kellően igénytelen, és ezzel egy füst alatt le is sajnálják a teljes olvasótábort. De ez nemcsak az irodalomra vonatkozik: a mi kultúránk - ellentétben például az amerikaival, amelyik elismerésközpontú - nem tartja túl sokra a kiugró egyéni teljesítményeket, szokás leszólni, lesajnálni, vagy ami még rosszabb, elhallgatni őket.
Amikor elkezdted írni a Nesze Neked Terézanyu!-t, tartottál attól, hogy megismétlődhetnek újra azok a helyzetek, amelyekbe már egyszer kerültél?
Részben azért is lett ez a címe, mert tudtam, hogy meg fognak ismétlődni. Azért is vártam hét évet, hogy legyen időm felkészülni. Igazam lett, sajnos megismétlődnek. A sikernek mindig is voltak és lesznek vámszedői, nekem azt kellett eldöntenem, hogy meg akarok-e velük küzdeni. Ez a kérdés újból és újból felmerül bennem.
Az előző könyv megjelenése azért is kapott nagy publicitást, mert koncentrált marketing kampánya volt. Most mik azok a trükkök, amelyekkel a lehető legtöbb emberrel lehet megismertetni egy könyvet rövid idő alatt?
A szájhagyományban hiszek és ezt alátámasztják a marketing- kutatások is, különösen a női célcsoportok esetében. Egy jó könyvet az emberek ajánlanak egymásnak, ugyanúgy, mint egy jó filmet, ügyvédet, nőgyógyászt: ez valódi bizalmi kérdés. Természetesen a szájhagyomán úgy indulhat el, ha van a könyvnek egy erős, átgondolt, pontos indító marketing- és pr kampánya, hogy egyáltalán tudomást szerezzenek róla az olvasók. Élő író esetében én hiszek a személyes médiamegjelenésben, mert az íróságot körüllengi valami misztikum, én pedig úgy látom, az emberek szeretnek egy hús-vér írót a saját szemükkel is jól megnézni.
Az előző könyv esetében elmondtad, a szingli jelenséggel nem amiatt foglalkoztál, mert éppen divatos volt, hanem téged ez foglalkoztatott akkor. A második könyv megírása alatt milyen témák foglalkoztattak?
Az elköteleződés problémaköre, vagyis az a kérdés, ami talán minden nő életében a legfontosabb: hogy az igennel mire is mond egyszer s mindenkorra nemet?
Azt tapasztalom, hogy egy nővel szemben magától értetődő elvárás, hogy idővel feleséggé és anyává váljon: “lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség”- biztosan nem véletlenül maradt fenn máig ez az 50-es évekbeli, rosszízű és szexista szállóige.
Aki saját elhatározásból úgy dönt, vagy egyszerűen nem úgy alakul az élete, hogy betölthesse ezeket a női alapszerepeket, az nagyon súlyos előítéletekkel találja szemben magát még ma is. Sőt, azt érzékelem, hogy a nők egy része- bár erről beszélni nem illik- mégcsak nem is tekinti ezt a döntést saját, szabad választásának, hanem egyszerűen úgy érzi, be kell állnia a sorba, ahogyan azt tette az anyja, nagyanyja is, különben megkeserüli. Ha csupán azt nézzük, hogy milyen ellentmondásos - volt? - a szinglik megítélése, akkor könnyen elképzelhetjük, hogy mennyire megrémíti a nőket ez a ítélkezés, és mennyire igyekeznek, hogy nehogy rájuk süssék ezt a bélyeget. Ezeket a témákat járja körbe és körbe új könyvemben Kéki Kata is, persze a maga hol komikus, hol tragikomikus módján.
Kéki Kata lenyűgőzően sokat őrlődik, általában a fejében zajló események a legszínesebbek az életében. Ez mennyire jellemző rád?
Az ő figurája karikatúra, de hogy Rácz Zsuzsa karikatúrája-e, vagy én vagyok-e az övé, ezt néha magam sem tudom eldönteni. Mindenesetre Kéki Kata hozzám képest kutyafüle. Nála sokkal többet agyalok, fantáziálok és analizálok, ezért is tanulok pszichológiát, és persze írok. Ha annyit futnék, amennyit agyalok, minden maratont megnyernék.
Úgy tudom, coachként is inkább nőkkel foglalkozol, és lányos édesanya vagy. Elképzelhetőnek tartod, hogy egyszer majd írj egy regényt, amelyiknek férfi a főszereplője?
Talán, majd egyszer. A következő regényemben azonban egy kislány alakját szeretném megformálni. Azért éppen egy kislány figuráját, mert továbbra is a gyerekek kiszolgáltatottsága, és a családok intim, rejtett élete foglalkoztat, ami vagy mennyország, vagy maga a pokol, de ez kifelé a legritkább esetben látszik.
Már a mostani könyvemben is tudatosan foglalkozom családon belüli tabutémákkal: ilyen például az apa-lánya viszony. Azért választottam ezt fő, bár dramaturgia értelemben rejtett szálnak, mert az olvasóimmal és ügyfeleimmel az elmúlt években folytatott beszélgetéseink során ez volt a leggyakrabban felbukkanó, fájdalmas téma. Egyértelmű, hogy egy nő párválasztásának sikerét az apafigura milyensége a legmesszebb menőkig meghatározza, az egyén számára többnyire túl későn és nehezen felismerhetően.
Arra törekedtem, hogy a könyvemben megjelenő ellentmondásos és pusztító apa-lánya viszonyt az irónia, vagy a szarkazmus eszközeivel ábrázoljam. Abban hiszek, hogy fájdalmas és súlyos témákhoz, amelyekről sokunknak van tapasztalata,- sajnos a statisztikák is alátámasztják, hogy a 100 nőből 99 érintett többé vagy kevésbé - érdemes humorral közelíteni, mert az felszabadít és el is távolít a saját fájdalmunktól. Lehetővé teszi legalább a kimondását. Az eddigi visszajelzésekből ez egyértelműen sikerült, és ez talán a legnagyobb öröm nekem.
Karafiáth Orsolya kihízta az univerzumot
„Ha megyek a városban, a plakátjaimmal teli az utca, nyilatkozgatok jobbra-balra”- mondta elégedetten Karafiáth Orsolya, aki jóslásra hivatott verseskötetével, horrorsanzon lemezével és irodalmi diétás naplójával tért vissza a szórakoztató médiába: akinek pedig ez nem tetszik, azt megbünteti.
