Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A hazai zenészek évek óta a zenei piac átalakulásáról beszélnek. Elmondták már, hogy nem kifizetődő lemezt kiadni, de szerencsére van rengeteg fesztivál, ahol fel lehet lépni. Ön a produkciójával rendszeresen ad ki lemezeket, fesztiválokon pedig ritkán szoktak fellépni. Ez a tudatos ellentrend?
Játszunk fesztiválokon, de jobban szeretünk önálló koncertet adni. Oldschool srác vagyok, aki szerint jó érzés a zenét kézben tartani, egy kiadványt eredetiben birtokolni. Szerencsére a közönség egy része is így van vele. Tisztában vagyok a letöltésekkel: ma, a CD és a DVD országos megjelenésének napján felmentem egy torrent oldalra, és láttam, hogy máris fönt van az anyagunk, veszteség nélkül, borítóstul. Az emberben óhatatlanul felvetődik, hogy akkor mi értelme van lemezt kiadni?
Mi értelme van?
Az utóbbi években okos bírálóim minden egyes lemezem után leírták, hogy kiégtem, kifogyott a szufla, meghaltam. Ehhez képest a nemrég véget ért, egy éven át tartó turnén 65 ezer embernek zenéltünk. Annak a közönségnek készítettem el a sorozat lenyomatát, akik koncertjegyet váltottak, vagy azoknak, akik nem jöttek el, de érdeklődnek. A letöltősdi, az ingyenebéd végső soron senkinek sem jó. Akire nem költesz, az abbahagyja, és jövőre kevesebb jó új lemezt tudsz ingyen lerántani. Történetesen az egész életemet a színpadi jelenlétre és a kiadványokra tettem fel. Most is létezik az a közönségréteg, amelyiknek fontos, hogy eredetiben vegye meg, amit szeret. Ők állnak sorban most is itt az utcán, dedikálásra várva. A torrent oldalon, ahol az új albumunkat megtaláltam, volt néhány hozzászólás. Az egyik azt írta: köszönöm, de majd eredetiben veszem meg, mert megérdemli. Ez a vélemény szerintem ma egyenértékű a Grammy-díjjal, a Nobel-békedíjjal, meg a Hős Város Érdemrenddel egyszerre, még akkor is, ha egy kisebbség véleménye.
Körülbelül hetven fős, a hazai viszonyok közt hatalmas stábbal járta az országot a turné során...
Van ilyen vetülete is a produkciónknak, de ez lényegtelen.
Értem. Valamelyik zenecsatornán szokott menni egy műsor arról, hogy mely világsztárok hány száz fős stábbal turnéznak, és vicces részletként kitérnek arra, hogy dolgozik például az adott sztár szemöldök-stylistja. Mint monstre produkció első emberéről, önről is elterjedtek már olyan történetek, mint például az, hogy a turnébuszban kijelölte, ki hol szálljon fel. Ezek idegesítik önt vagy nem foglalkozik velük?
Amikor még fiatalabb voltam és az igazságérzetem magasabb hőfokon lobogott, idegesítettek az ilyen idióta híresztelések, olykor megpróbálkoztam reagálni rájuk, de már túl fáradt vagyok ehhez. Aki elhisz egy ekkora marhaságot, azon nem lehet segíteni. Nemrég a turnénk egyik állomására velünk jött egy újságíró, végignézte az előadást, látta, hogy csillogó szemekkel ül a közönség, van katartikus csönd, van tombolás, meg minden. Látta, hogy nem kötelességből, hanem odaadással dolgozik a stáb, és még sorolhatnám. Aztán hazament, és írt egy fanyalgó cikket arról, hogy testőröm van, meg fodrászom. Ehhez ki se kellett volna mozdulnia otthonról. Az ilyen “kritikát” bárki meg tudja írni félkézzel.
És hogy áll ahhoz, amikor dicsérik? Például épp a szaksajtóban állították, hogy ön a magyar popsztár.
Klassz dicséret, köszi szépen. Ez mit jelent?
Nem tudom.
Én sem. Mi az hogy popsztár? Ember vagyok. Az iménti sajtótájékoztatón azt mondtam el, amit tényanyagként tudni kell a turnéról és a most megjelent koncertkiadványokról. A régi turnémenedzserünk évekig őszinte felháborodással mondta a koncertek kapcsán, hogy: Ákos, ezek nem is rajongók, ezek tényleg szeretnek téged. Az ilyen privát impressziókat sajnos úgysem tudom elmesélni.
Egyre azért kitért az imént, a CD és DVD bemutató sajtótájékoztatóján. Az erdélyi koncertről azt mondta, ott úgy érezte, nemcsak Magyarországon világsztár.
Remélem, érezhető volt az önirónia ebben a mondatban. Tényleg nem hittük el, ami ott történt. Mergérkezik az ember egy városba 850 kilométerre Budapesttől és kézről-kézre adják, megsimogatják, megköszönik, hogy eljött. Van ebben valami szürreális.
Mindig látja kívülről is magát?
Normális, emberi helyzetekben nincs szükség külső nézőpontra. Ide úgy indultam el, hogy mindkét lányom megjelent a stúdióban, miközben a számítógépre feszülve görcsöltem valamin, ők meg a rajzaikat hozták nekem. Királylányok, felhők, lufik. Mondtam, lányok, nagyon szépet rajzoltatok, de nekem most mennem kell. Hova mész, apa? Tényleg: hova megyek? A normális létközeg a család, a hétköznapi élet. Hogy magyarázzam el egy gyereknek, hogy apa most sajtót tájékoztat, aztán dedikálni fog? Magamnak se könnyű. A sajtó tényeket akar. Ami számomra fontos, az szinte elmondhatatlan: hogy mit érzek ez iránt a munka iránt, és milyen, amikor a koncertsorozat végén a legkérgesebb szívű zenésztársaimon is a meghatódottságot látom. Csak olyasmit lehet elmondani, hogy hány fős a stáb, kik a támogatók, satöbbi. Ha ilyenkor nem látja magát kívülről az ember, akkor meggárgyul vagy Delhusa Gjonná változik. A kettő majdnem ugyanaz persze.
A dedikáláson az emberek egy része a sztárhoz jön, egy kétdimenziós figurához. Szeretnék többet adni egy kézjegynél, nem csak írni, mint egy körzeti orvos. Ez viszont ilyen sok emberrel elég nehéz. Volt itt már tizenkét órás dedikálás is – azt nem kívánom senkinek. Egyszer felajánlotta egy lelkes rajongó, hogy szívesen strigulázná, hány aláírást adok. Délután háromkor kezdtük, ő hajnali kettőkor, ezernyolcszáznál kidőlt, én meg írtam tovább.
Az élete minden területén nagy energiákat mozgósít?
Nem saját elhatározás: nem tudok másképp működni. Az ember kevés kivételtől eltekintve nem racionális döntések mentén mozog.
Egy interjújában és az imént, a sajtótájékoztatón is beszélt a turné jellegzetes ruhájáról, a szmokingról. Azt mondta, hogy ez önparodisztikus elem is. Kifejtené bővebben?
A szmoking első olvasata, hogy ünnepelni szeretnénk: azt, hogy a közönséggel már húsz éve egymásra találtunk, ráadásul egy ilyen, a pillanatról szóló műfajban. De nem Frank Sinatra vagyok Las Vegasban, hanem énekes egy ünneplésre képtelen, lelakott országban. Így a másik olvasat az lehet, hogy itt állunk pingvinjelmezben, ugye milyen hülyén nézünk ki? Minden az ünnep ellen dolgozik, mégis megpróbáljuk. Egy nem létező ország nem létező műfajában szeretnénk valamit létrehozni.
A nem létező ország témájára most nem csapnék le, de a könnyűzene ön szerint miért nem létezik?
Magyarország ma olyan, mintha nem is lenne, mert lelkében nem létezik. A koncertműfaj általában a valóban létező országokban virul: bőven van abban komikum, szerencse és ajándék az élettől, hogy mi mégis élünk, turnézunk. Magyarország és a világ is állandósult abnormalitásban él: a legszentebb dolog botrányt okoz, a gyilkosok áldozatként parádéznak és még sorolhatnám. Egy deviáns világban a normális viselkedés, a normális család maga az ellenkultúra. Ha szeretsz koncertezni és normális kiadványokat adsz ki, magyarázkodnod kell, mert a fesztiválozás meg a letöltősdi a divat. Olyan, mintha fordítva néznénk a képet.
fotók: marquez
