Indul sorozatunk, mely retró kedvenceinket mutatja be: elsőként a walkmanhez fűződő emlékeket hívjuk elő!
Talán a mai gyerekeknek már semmit sem mond a szó, de a nyolcvanas-kilencvenes években a zene szabadságát jelentette az első ultrakönnyű hordozható zenelejátszó eszköz, amely lehet, hogy zabálta az elemet, de lehetővé tette, hogy azt és ott hallgass, amit és amikor szerettél volna.
Retró és úttörő egyben
A walkman szó hamar köznevesült, de eredetileg a japán Sony cég termékének márkaneve volt: az első kompakt kazettalejátszót 1979-ben gyártották, a The Verge cikke szerint pedig azonnal megváltoztatta a világot. A praktikus, övre akasztható füllel rendelkező walkman már kezdetben is kompakt méretű volt, és teljesen privát zenehallgatási élményt tett lehetővé. Hangszóróval nem rendelkezett, így csak te hallottad, ami a kazettáról szólt – már ha megfelelő minőségű fül- vagy fejhallgatód volt, különben hallotta mindenki, aki körülötted állt.
Nem csoda, hogy a fiatalokat hamar meghódította az eszköz: 1979 és 1999 közt csak a Sony nem kevesebb mint 186 millió kazettás walkmant adott el,
s akkor még nem beszéltünk a versenytársakról, akik természetesen azonnal lecsaptak a kiváló üzleti lehetőségre.
Körülményes volt, mégis szerethető
A walkmanes zenehallgatást nehéz összehasonlítani a mai, Spotifyra vagy Tidalre optimalizált mindennapokkal. Akkoriban először is ellenőrizned kellett, van-e elem a walkmanedben, majd azt is, hogy el is indul-e. Ha hosszabb utazásra mentél, kulcsfontosságú kérdés volt, hogy egy jó adag AA-s elemmel felszerelkezz, és lehetőleg azok se a leggyatrább minőségűek legyenek, mert persze nem azonnal állt le ilyenkor a zene, de egyre nyávogósabbá váltak a dalok, az ember pedig féltette a kazettáit, nehogy megnyúljon a szalag.
Kellett aztán egyfajta előregondolkodás ahhoz is, hogy el tudd dönteni, milyen zenét szeretnél hallgatni. A kazetta is meglehetősen kompakt műfaj volt a hanglemezekhez vagy a szalagos magnókban használtható hanghordozókhoz képest, de senki sem akart külön táskányi kazettát magával vinni. Előre el kellett tehát dönteni azt is, milyen kazettát és hányat viszel magaddal a walkmanhez, beteszel-e még egy rádióból fölvett saját válogatást, vagy maradsz a szomszéd lánytól lemásolt Backstreet Boys-kazinál. Ekkoriban ráadásul elég sokba is kerültek az eredeti kazetták, így nem is rendelkeztünk olyan tárházával a zenéknek, mint manapság a streamelésnek köszönhetően.
A walkman minden sallangot nélkülözött
Ha a kedvenc dalod jött, nem lehetett egyetlen gombot megnyomva megismételtetni azt a walkmannel. Persze létezett tekerés funkció a lejátszókon – az igazán menők előre és hátra is tudtak tekerni, az olcsóbbak csak egy irányba –, de ki akarta erre pazarolni az elemet?
Ilyenkor sokszor inkább kivetted a kazettát a lejátszóból, majd egy bekészített ceruza segítségével, begyakorolt mozdulatokkal manuálisan tekerted vissza addig, amennyit jónak láttál.
Ha kicsit túlszaladt, akkor meg kellett hallgatni még egy fél számot, mire a megérdemelt kedvenc következett. A hangerőszabályzó faék egyszerűségű tekerőgomb volt: ugyanakkor senki sem figyelmeztetett, hogy az optimálisnál erősebbre vetted éppen a hangerőt.
A walkman rettenetesen egyszerű konstrukció volt, de sosem vált olyan státuszszimbólummá, mint ma egy jobb fülhallgató vagy menő okostelefon: egyszerűen a zenét vitte el mindenhová, tette sajátoddá anélkül, hogy másokat beavatott volna abba, éppen mit hallgatsz. Azóta csak bonyolultabbá vált a zenehallgatás – persze a minőség össze sem hasonlítható, de az érzést, amit annak idején egy walkmanes kóborlás nyújtott a városban, nehezen adja vissza ma a Spotify.
