Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tulajdonképpen szomorú olvasmány Alföldi Róbert és Csáki Judit beszélgetős könyve, pedig remek emberek és biztató történetek vannak benne.
Magánbűnök, közerkölcsök
Talán nem véletlen, hogy amikor először láttam a könyvről szóló sajtóhírt, félreolvastam a címét: „magányügy” – milyen frappáns, gondoltam magamban, milyen plasztikusan foglalja össze azt a társas magányt, köz- és magánbeszéd fájdalmas megosztottságát. Pedig alapvetően nem szeretem a szójátékokat.
Valószínűleg a két szerző sem, mert valódi címe nem magány-, hanem Magánügy, témája azonban a fent leírtakhoz hasonló. Egyszerűen szólva arról szólnak a kötetben olvasható interjúk, hogy mennyire van lehetősége az egyéni tehetségnek, az egyéni vállalásnak, elhivatottságnak vagy kezdeményezésnek kiteljesedni egy olyan társadalmi és politikai közegben, amely nem az egyéniségre, sem a tehetségre, legfőképpen pedig nem az önálló, szabad gondolkodásra épül.
Az öt beszélgetés hat riportalanya valamilyen napjainkban fontos témát jelképez, miközben persze jön velük a többi is, akár egy beszélgetésen belül. Mindegyikük közember, és mindegyiküknek helye van a könyvben.
Matkovich Ilona újságíró, váci független képviselő és férje, Lelkes István építési vállalkozó, akik a váci mélygarázs botrányos története és alakulása apropóján, de korántsem csak emiatt kerültek a kötetbe. Cserdi, a kis Baranya megyei település megszállott polgármestere, a köcsögmentesítéssel elhíresült Bogdán László, Csapiné Matos Ilona, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatanára, Mohammadi Abbas afgán bevándorló, és Patczai Márk, jelenleg Londonban praktizáló ortopéd-traumatológus szakorvos, aki csak azért jár rendszeresen haza, mert partnere, Nádasdy Ádám költő, egyetemi tanár itthon maradt.
Két szerző hat szereplőt keres
Az interjúalanyokkal Alföldi Róbert beszélget, mintha csak darabot rendezne – hagyja kibontakozni a beszélgetőpartnereit, de azért irányít, olykor pedig a saját személyes véleményét is bővebben kifejti. Csáki Judit ott van, figyel, valóban szerkeszt, és nem csak utólag: finomítja kérdéseket, vagy éppen vitatkozik velük, attól függően, hogy az aktuális riportalanynak mi a jobb. Mindketten szereplők, de szerzők is egyben.
Az öt hosszabb riportot bevezető beszélgetés vezeti fel, és befejező zárja a két szerzőtől, ezen kívül pedig mindegyik után olvashatunk a témához kapcsolódó közéleti, publicisztikai írást is. A Bogdán László cserdi polgármesterrel készült interjú után például Szuhay Péter antropológus elemzi egy rövid tanulmányban a cserdi modellt. A szentesi tanárnővel készült beszélgetés után a beszélgetésben is említett ominózus fegyelmi ügyek sajtódokumentációi, valamint Budai Éva pedagógus életpályamodell anomáliáiról szóló publicisztikája olvashat. Az afgán menekült fiúval, Mohhamaddival készült beszélgetés után Nagy Boldizsár nemzetközi jogász értekezik a menekültkérdés és a kvóták viszonyáról. Az utolsó, Patczai Márkot megszólaltató fejezetben Nádasdy Ádám egy 2001-es, sajátos hangvételű írását találjuk arról, hogy Magyarországon milyen melegnek lenni. Vagyis nemcsak egy beszélgetést kap az olvasó a hat epizódban, hanem egy egész csomagot, személyes reflexiókkal és szakmai írásokkal kiegészítve. A kötet műfaja riportkönyv, szerkezete azonban egy kicsit eltér a megszokottól – lehet, hogy kicsit túlbonyolították, cserébe nagyon olvasmányos.
Elefántcsonttorony, kilátással
Anélkül, hogy a kötet fő meglepetéseit lelőném, a névsort végigolvasva is világos, hogy a Magánügyben minden előkerül, ami ma Magyarországon probléma. A menekültválság, a cigánykérdés, a felülről ellenőrzött és befolyásolt pályázási rendszer, a közmunka-program előnyei és hátrányai, az oktatás és az egészségügy kivéreztetése ugyanúgy központi elemek mint az, hogy mindezeket a száraz társadalmi-politikai tényeket hogyan élik meg azok, akik ebben élnek. Gyakori kifogás az úgynevezett liberális értelmiséggel, vagy általában az értelmiséggel kapcsolatban, hogy elefántcsonttoronyból kritizálják a társadalmak, miközben ők maguk nem ismerik a – mit is? A való életet? Ennek a könyvnek a főszereplői nem ismert emberek, még csak nem is különösebben befolyásosak. Az afgán bevándorló fiú egy budapesti gyrososnál dolgozik, szóval végképp nincs elefántcsonttoronyba zárva, de a többi riportalany is inkább helyiértékét tekintve érdekes. Mindannyian olyan mikrovilágot teremettek maguknak, amely példaértékű lehet mások számára. Matkovich Ilona és Lelkes István Vácon, Bogdán László Cserdin, Matus Ilona Szentesen, Patczai Márk pedig Londonban és Budapesten próbálnak boldogulni értelmiségiként, magyarként, aktivistaként, de mindenképpen: önerőből.
Régi filozófiai érv, hogy csak az tud igazán a közösség hasznára lenni, aki önmagával rendben van. Ebben a kötetben nem egészen ez látszik. Inkább úgy tűnik, hogy sokszor az egyéni felelősségvállalás vagy elhivatottság mit sem ér a rendszerrel szemben. Az interjúalanyok és a kérdezők alapállásában közös a kíváncsiság és a megszállottság: legyen szó cigánykérdésről, gimnazista gyerekek neveléséről, színházi rendezésről vagy súlyosan beteg emberek gyógyításáról. A megszállottságban ugyanis ott van az elhivatottság szabadsága, amit a legtöbb interjúalany – és a két szerző is – az egyik legnagyobb problémának látnak ma Magyarországon. Mármint hogy nincs. Hogy nincs igény és nincs törekvés a szabadságra. Közhelyként szokás puffogtatni, hogy a magyar nép szabadságszerető, de valójában ez nem igaz. Az elmúlt hónapok, sőt évek súlyos kérdéseihez való rezignált hozzáállásban ez világosan látszik. Sajtószabadság, véleményszabadság, egyéni szabadság, bármilyen szabadság – eltörpülnek a rezsicsökkentés árnyékában. Leszarjuk a negyvennyolcat.
A közös magánügy
Ugyancsak kedves érv a liberális értelmiséggel szemben, hogy a hazaárulók mind: erre pedig ez a könyv szépen rácáfol. Süt belőle ugyanis a ragaszkodás a szülőföldhöz. Kifejezetten fontos a menni vagy maradni dilemmája – ami nemcsak Patczai doktor, hanem több interjúalany kapcsán is markánsan felmerül, méghozzá általában a gyerekeik kapcsán. Merthogy a negyvenes-ötvenes-hatvanas beszélgetőtársak húszas-harmincas gyerekei közül alig néhány él itthon. Megismételve a kötet eleji, a két szerző közti (fiktív) beszélgetés logikáját: ha én elmegyek, magánügy. Ha a barátom, meg a szomszéd gyereke elmegy, magánügy. De ha minden harmadik ember elmegy, az már közügy, mégis alig esik szó arról, mi lehet ennek a megoldása. Biztosan nem az, hogy ezek a közügyekkel magánszinten is elhivatottan foglalkozó emberek azt érzik, egyedül vannak.
Pedig nincsenek egyedül. Egyre többen kezdenek kilógni a rendszerből. Ha mindenki megérti, hogy a magánügy azt jelenti, hogy magammal együtt a társadalomért is felelősséget vállalok, akkor egyre kevesebb ellenőr lesz a magyarórákon. Egyre kevesebben lesznek gyávák és a megalkuvók, bornírt csicskák és mindenhez értők. Azok, akik bárkiről elmondanak valami hazugságot. Azok, akik képesek ismeretlen csoportokat gyűlölni, csak úgy. Akik szerint a hazaszeretet politikai oldalhoz, bőrszínhez vagy szexuális identitáshoz kötött. Egyre kevesebben lesznek. Ez mindannyiunk közös magánügye.
